Figyelem! A szöveg egyesek számára nyomokban nosztalgikus elemeket tartalmazhat! Ennek következményeiért e sorok írója felelősséget nem vállal! 😉

A főiskola eleinte csalódás volt, leginkább a kökemény felvételihez viszonyítva. Emlékszem, hogy az első hetekben ültünk a büfében, éppen a 928. kapucsínónkat szürcsölgettük, és elmerengve azt kérdeztük: “Ezért küzdöttünk?!”

Aztán hozzászoktunk és belelazultunk.

Felejthetetlen 5 év volt!

Fantasztikus csapat volt akkoriban az Iparművészeti Főiskolán! Nagyképűség nélkül mondhatom, hogy az én generációmban rengeteg tehetséges ember volt! Szerintem sem előtte, sem utána nem volt ennyi kreatív egyéniség; ezt támasztja alá, hogy a többség fantasztikus sikereket ért el az életében és a szakmájában. Sorolhatnék neveket, de nem teszem, mert biztosan kifelejtenék valakit, abból meg csak sértődés lenne.

Legszívesebben persze a bulikra emlékszem! 😉

Volt egy farsang például, amikor az egyik csapat a Dallas szereplőinek öltözött be (zseniális volt!), a másik a Red Hot Chili: Give it away című számát adta elő (alig tudták lemosni magukról az arany  festéket a fiúk), de számomra a legemlékezetesebb amikor Botticelli: Vénusz születése című festményét elevenítette meg egy csapat fiú! Azt hiszem életemben nem röhögtem annyit, mint ott és akkor!

Jobbnál jobb bulik voltak akkoriban: a koleszban, a fősulin, a Tölgyfában, meg persze a kedvenc vendéglátóipari egységeinkben! Jó visszaemlékezni ezekre az időkre, mert akkor még jó kis társasági életet éltünk, szópárbajokat vívtunk, jókat röhögtünk, vitatkoztunk, beszélgettünk….Még nem volt mobil….Más világ volt… És örülök, hogy ennek részese lehettem! 🙂

Mielőtt viszont bárki azt gondolná, hogy buli szakon végeztem, plusz fakultatíve elvégeztem mellé a büfé-ruhatár szakot, akkor elmondanám, hogy ezek mellett azért sokminden mást is tanultam a főiskolán. 😉

Mert azért azt tudni kell, hogy akkor is és most is ( jelenleg MOME-nak hívják), Magyarországon  ezen oktatási intézményben folyik a legkomolyabb művészeti oktatás! Ezzel csak arra akarok finoman célozni, hogy tervezőnek lenni komoly és felelősségteljes dolog, és elég szerteágazó és összetett tudás szükségeltetik hozzá! A főiskolán sem félhomályban merengve firkálgattunk egy papírra…

A teljesség igénye nélkül, hogy mi mindent tanultunk : rajz, mintázás, formatan, színtan, művészettörténet, tervezés elmélet, divatrajz, ábrázoló geometria, esztétika, etika, viselettörténet, anyagismeret,számítógépes tervezés, és pesrze kinek-kinek a saját szakmája.

Nekem speciel a kötő szak volt (hivatalosan: kötött-hurkolt anyag- és modelltervező szak). A lényeg: kitanultam még egy szakmát, ahol én tervezhettem meg az anyagot is és a ruhát is. Nem bántam meg, mert megszerettem, kitanultam csínját-bínját, de gyakorlati okokból nem művelem már.

A főiskola alatt igyekeztem megragadni a lehetőségeket és minél több dologban kipróbálni magam, hisz bizonyos szempontból még mindig egyfajta útkeresésben voltam. Avantgard divatbemutató (sosem tudtam elég avantgard lenni 😉 ) , extrém divatbemutatók (ez sem az én utam volt, de legalább kipipálhattam), férfi ruhatervezés (ez volt a Carum Carvi másodmagammal), és persze szembesültem azzal is, hogy kicsit itt is kilógtam a sorból. Közölték velem ugyanis, hogy vegyem tudomásul, hogy “Itt NEM hordható ruhákat kell tervezni!” OK, persze értettem, kreativitás, meg minden; de én meg úgy gondoltam, hogy ha egyszer kikerülök innét, akkor ebből szeretnék majd megélni. Szóval rebel voltam (ismét). Nem akartam beállni a sorba, ugyanazt csinálni, mint mások, megfelelni a “kissé” poros elvárásoknak.

Végül lediplomáztam (szóval jártam az Iparra, de nem csak kávézni, hanem van onnét diplomám is! 😉 ). Nem kaptam plusz plecsniket, meg okleveleket, de a mai napig büszke vagyok a diplomamunkámra, és nekem akkor is és most is ez volt a legfontosabb!

Folyt. Köv.

Nagy Orsolya