Annyi tervezőről olvastam életrajzi könyveket, cikkeket mostanában, hogy gondoltam írok már magamról is. Még nem könyvet persze, de ami késik, nem múlik. 😉

Szeretném letisztázni még az elején, hogy nem , nem úgy kezdődött, hogy ruhákat csináltam a barbie babáimnak!!! Azért kell kiemelnem ezt a dolgot, mert ez sokszor félreértésre ad okot. 😉

Azt is kijelenthetem, hogy nem chanel kosztümben jöttem a világra. Bár való igaz, hogy jó kis sztorit lehetne abból kerekíteni, hogy abban az évben születtem, mikor Gabrielle Chanel elhunyt, így lehet, hogy én vagyok a reinkarnációja! 😉

Sőt! Erre utalhat az is, mikor kijött a Coco Chanel film, megkérdeztem a barátnőmet, aki már látta a filmet, hogy mi a véleménye. Erre ő: “Nem rossz, de tulajdonképpen te is eljátszhattad volna: mindig feketében van, folyamatosan dohányzik, és mindenkit kioszt.” 😉

Egyébként szeretem Chanelt, mert egy zseni volt a maga korában, ráadásul jó mondásai voltak (persze nem mind az övé, de neki tulajdonítják), az egyik kedvencem, amit alkalmazni is szoktam, mikor lemásolják a ruháimat: “Annyira nagyot alkottam, hogy azt már csak másolni lehet.” 😉

Szóval, ami a tervezői gyökereket illeti: apukám építészmérnök volt, és nagyon kreatív ember. Tőle örököltem ezeket a géneket, és neki köszönhetem, hogy mindezt sikerült kibontakoztatni. Ő adta a kezembe az első színes ceruzákat, és bíztatott az alkotásra, és tanította meg, hogy “nincs lehetetlen, csak tehetetlen”, és hogy mindent meg lehet oldani, ha elég kreatívan gondolkozol.

Anyukám pszichiáter, nagyon művelt és okos, és mint nő, amellett hogy gyönyörű volt, ikonnak számított a 60-as 70-es években. A mai napig keringenek olyan sztorik, hogy reggelente az iroda ablakából nézték kíváncsian, hogy aznap milyen szettben jelenik meg. Pesti butikokból, meg Rothschild Klári szalonjából öltözködött és nagyon sikkes nő volt! Úgyhogy mondhatom, hogy a stílust tőle tanultam. (Meg a cinikus humort 😉  )

Egyik nagymamám varrónő volt, de ez sem terelt a divattervezés felé, mert maximum a rongyosládában való turkálás érdekelt, meg a régi Singer varrógép teljes sebbességgel való hajtása. 😉

Egyébként meg már tini koromban foglalkoztatott az öltözködés, állandóan a butikokban nézelődtem, és próbáltam egyedien öltözködni.

Az, hogy divattervező legyek, meg sem fordult a fejemben. Azt hiszem akkoriban még ott tartottam, hogy szépségkirálynő leszek. 😉

Boldog gyerekkorom volt, és nem foglalkoztatott különösebben a jövőm, meg a “mileszekhanagyleszek” kérdés.

13 se voltam, mikor szüleim és barátaik kitalálták, hogy Orsika, ha már ilyen jó kézügyessége van, menjem művészeti suliba. Szerintük jó ötlet volt. Szerintem nem.

Így kezdődtek el az életemben a végeláthatatlan és uncsi rajzszakkörök, a kockológia, anatómai és egyéb akadémikus művészeti oktatás. Sosem szerettem. (Szerintem megöli a kreativitást. )Főleg amikor éveken át azt kérdezték: “De jó! Akkor te szépen tudsz rajzolni?” Hahaha.

A pécsi Művészeti Szakközépiskolában kötöttem ki.

Jöttek a lázadó évek. Tulajdonképpen ha annál a stílusnál maradtam volna, amit akkor “nyomtunk”, akkor lehetnék most akár Vivien Westwood 2.0 😉

Borzalmasan néztünk ki!!! A pécsi vásárban vettünk használt ruhadarabokat, mint például, hat számmal nagyobb vasutas ballonkabát, vagy kanári sárga kertésznadrág, neoluxszal fújtuk le a tornacipőnket, tele voltunk kitűzőkkel, karkötőkkel és a fülünkbe a legelképzelhetetlenebb dolgokat voltunk képesek beleaggatni. Mindehhez persze pink vagy éppen kék – csak feltűnő legyen!- színű haj (hajfesték híján temperával oldottuk meg). Szerintem ízelítőnek ennyi pont elég! Iszonyat még visszagondolni is! Tudom, nehéz elképzelni engem így, de kérek mindenkit, erőltesse meg a fantáziáját, mert ezt nem fogom fotókkal illusztrálni! 😉

Tulajdonképpen buli volt az a négy év! És roppant kreatív és inspiráló! 😉

De elegem lett. Leérettségiztem és tudtam, hogy nem akarok ezzel foglalkozni. Világgá mentem, és pár évig minden mással foglalkoztam, csak művészettel nem.

Aztán persze pár év múlva újra belefutottam a régi bandába, és rábeszéltek, hogy felvételizzek az Iparművészeti Főiskolára (ma MOME).

Kezdődött megint az uncsi rajzszakkörre járás. De most már nem éreztem annyira frusztrálónak. Hobbiként fogtam fel, és igyekeztem megtalálni a saját utamat és stílusomat. Meg persze rengeteg új, inspiráló és jófej emberrel ismerkedtem meg.

Másodjára felvettek. Boldog voltam. Így utólag kicsit mondjuk azt érzem, hogy eléggé sodródtam az árral….De talán a helyemen voltam végre. Meg buli volt! 😉

Az első év alapképzés. Vagyis még mindenki ugyanazt csinálja, csak év végére kellett szakot választani.

Valamikor ősszel szóltak a felsőbb éves barátaim, hogy van egy nemzetközi pályázat, amit az Air France és a Nina Ricci írt ki ruhatervezőknek, induljak én is. Mondtam, hogy én még csak elsős vagyok, meg nem is nagyon terveztem még ruhákat, meg minek, de aztán végül utolsó pillanatban mégiscsak beadtam pár tervet. Aztán el is felejtettem.

Néhány hét múlva jött egy levél, amiben arról tájékoztattak, hogy beválogattak abba az 50-be, akiknek meg kell valósítania a kiválasztott tervet. Na itt kétségbeestem. Azt sem tudtam hova induljak! Persze nagyon sokan segítettek a kivitelezésben, és végül a Francia Intézetben, nemzetközi zsűri előtt az én ruhám is felvonult. De a nagy meglepetés még hátra volt! Ugyanis kiválasztották a ruhámat abba a 10-be, aki képviselte Magyarországot Párizsban másik 33 ország mellett!

Annyira meglepődtem, hogy hátramentem, összepakoltam és elrohantam a helyszínről. Otthon csak ültem és néztem magam elé, kezemben a ruhával, majd felhívtam anyukámat és ennyit mondtam: “Anyu, mennem kell Párizsba.”

Így utólag visszagondolva (is) ez nagyon nagy dolog volt!

És aztán persze mindenféle kalandok után ott álltam Párizsban, az Unesco Palotában, és néztem, ahogy egy párizsi modell végigsétál életem első ruhájában a kifutón. Akkor és ott azt éreztem, hogy ez egy nagyon különleges pillanat! Mert ha életem első ruhája idáig röpít, akkor ez egy jel, és nekem ez az utam!

Valahogy így kezdődött…

És bár nem lettem Chanel, meg Westwood sem, még lehetek bármi/bárki – ha akarok! 😉

De leginkább önmagam.

Folyt. Köv.

Nagy Orsolya