Írhattam volna azt is, hogy “Akasztják a hóhért” .

A héten ugyanis engem kellett fotózni.

Azon okból, mert elérkezett az a pillanat, amikor már nem lehetett tovább halogatni, hogy készüljön rólam egy portré . Nem szelfi, nem valami elkapott pillanat, hanem nekem kell a fényképezőgép elé állni, a fókuszban lenni és feláldozni magam.

Akik ismernek, velem dolgoznak tudják, hogy nem vagyok könnyű eset.

Azt gondolom, hogy alapvetően kedves ember vagyok (Évi ne röhögj!), de amikor munka van, például fotózás, akkor el tud kapni a harci ideg.

Mivel kicsit maximalista vagyok és nem kicsit kontrollmániás, elég könnyen tudok mások agyára menni.

Számtalan alkalommal vettem részt, szerveztem le a legkülönfélébb projekteket, és asszisztáltam végig tervezőként vagy stylistként sok-sok fotózást. Tulajdonképpen imádom! Mindig izgalommal töltött el, és tölt el a mai napig az egész, az ötleteléstől a moodboardon át, a megvalósításig, majd a válogatás után a kész képekig. A legjobb persze a babérok learatása és a dícséretek begyűjtése. 😉

Szóval van rutinom.

Mikor azonban én kerülök terítékre, akkor kiborulok.

Eleve túlpörgöm az egészet, már gondolati szinten is, de amikor komolyan beindul nálam a “frusztráló projekt”, akkor kikészítem a környezetemet. És ebben jó vagyok, tessék elhinni! 😉

Először is: a hátam közepére sem kívánom ezt az egészet, mondván, hogy van nekem épp elég dolgom, most meg még ez is! Egyszerűbben: MIKOR????!!!! Nincs nekem erre időm!

Aztán jön a következő kérdés: hol? Kint? Bent? Műterem? Otthon? Ne bonyolítsuk túl! Minek? Csak rólam kell egy kép! De azért mégis!

Aztán jön a legviccesebb: Mit vegyek fel???? Ilyenkor semmi nem jó, semmi nem tetszik, semmiben nem tetszem magamnak. És igen, lehet röhögni: mindezt teszem ruhatervezőként, úgy, hogy van egy cégem és van benne több, mint 500 ruha! Higgyétek el, nem olyan egyszerű ez!  

Kiegészítő dolgok amik idegbetegségre adnak okot: 1. Sz@r a hajam.

• Ki sminkel ki?

Mindezeket persze napokon át pörgetem, hol csak magamban, hol hangosan a környezetem legnagyobb örömére. 😉

Aztán megszólal Panna lányom: (Gondolom elege lett) “Nyugi Anya, megcsináljuk!”

(Én persze ettől csak még idegesebb lettem, de azért megpróbáltam visszafogni magam.)

Persze aztán minden összeállt: találtunk helyet és időt, Koczka levágta a hajamat, én rajzoltam magamnak egy arcot, Panna kezébe vette a fényképezőgépet, Zoli meg szórta a fényt és fújta a szelet és végül Madonnának és egy pohár pezsgőnek köszönhetően elkészült A kép.

Mondanom sem kell, hogy végig röhögtük az egészet, mert lassan elillant az idegállapotom, és rájöttem, hogy röhejes vagyok, és egyáltalán milyen nevetséges, hogy ekkora feneket kerítek ennek az egésznek.

Hiszen csak egy kép.

És egyébként is: én kedves vagyok. (Évi ne röhögj!) 😉

Nagy Orsolya