Mennyi csodás pillanat, mennyi emlék, mennyi boldogság!
Csupa meglepetés az élet!
Ma két éve, hogy elindult a NOS Simle weboldala! <3
Akkoriban azt hiszem elég szűkszavú voltam… Az eredeti poszt, amit akkor felraktam, csupán a web címből, egy szivecskéből és az alább látható képből állt. “Ennyi!” – ahogy Meryl Streep mondaná. 😉
Ha őszinte akarok lenni, ez azért jellemző rám. Alapvetően nagyjából ennyit szoktam egy-egy poszthoz írni. Talán mert nem is gondolok többet. Talán mert szeretném ha a kép önmagáért beszélne. Talán mert tényleg azt gondolom, hogy ennyi bőven elég. A többi gondolatot rábízom arra, aki nézi.
Azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy a valóságban grafomán vagyok.
Már egészen kis koromban csodálattal figyeltem Apukám gyönyörű írását. Építészmérnök volt, így a műszaki rajz különleges betűi teljesen elvarázsoltak. El is kezdtem másolni az írását, aztán másokét is, végül már szinte minden írást ami elém került, úgyhogy olyan szintre sikerült fejlesztenem a “tudományomat”, hogy csodájára jártak. (Mondanom sem kell, ennek az iskolai évek alatt nagyon nagy hasznát vettem. 😉 )
Persze ennek voltak furcsa következményei is, mert hosszú ideig nem volt “saját” írásom, hanem mindig olyan volt, mint akiét éppen utánoztam. Gondolom egy grafológus agyára mentem volna akkoriban. 😉
Aztán persze kitisztult a kép, és lett egy elég karakteres írásom, de azért a mai napig szoktam játszani ezzel az adottságommal.
Az írás szeretete mindenesetre megmaradt.
A mai napig imádok kézzel írni! Ez sokak számára furcs a mai világban, de engem szórakoztat és megnyugtat.
Rengeteget írok kézzel a mai napig. Leginkább akkor, amikor valami nem jó, valami nyomaszt, valami nagyon foglalkoztat. Ilyenkor kiírom magamból a dolgokat. Furcsa módon könnyebben megy az írás, mikor szomorú vagyok. Amikor nem szomorú dolgokról kell írnom terápiás jelleggel, akkor hajlamos vagyok kissé pátoszos lenni. Vagy éppen szentimentális.(Zárójelben: Azért ezzel a nagy írók többsége is így volt. Nem mintha hozzájuk szeretném hasonlítani magam. 😉 )
Szóval, jött az ötlet, hogy írjak a NOS-nak is. Persze magamtól is gondoltam erre, de végül kb két év (győzködés) kellet, hogy meg is tegyem. Nem azért mert egy primadonna vagyok, aki kéreti magát, hanem mert ez egyfajta kitárulkozás. Leírom és megosztom a világgal a gondolataimat. Én meg alapvetően nem vagyok ilyen. Vagyis persze, kimondom amit gondolok, meg fontos számomra az őszinteség, de azért ez más.
Mindegy, belementem.
Eleinte jól ment, mert egyrészt tele voltam ötletekkel, hogy miről fogok írni, ezért könnyen megírtam előre pár ilyen pénteki szösszenetet, de aztán sokszor elakadtam. Nem olyan egyszerű írni!
Néha, a reggeli kávénál jön egy “fless”, és akkor csak úgy siklik a toll a papíron; máskor meg egy hétig agyalok és próbálkozom, miközben egyre jobban frusztrál, hogy mindjárt péntek…
Ma reggel feldobta a facebook ezt az emléket a web oldal indulásáról. Beindult az agyam, jöttek sorban az emlékek, hogy milyen izgatottak voltunk és milyen büszkék és boldogok! És mosolyogtam. Aztán leültem és elkezdtem írni.
Egész héten agyaltam, hogy mit írjak pénteken. A lakásban szanaszéjjel vannak a papírok: mindegyik teleírva…Arról, hogy mennyire szeretek írni, hogy milyen jó volt a születésnapunkra készült “Green moments” képeket elkészíteni, hogy mennyire vicces volt megint “családi sufni tuning”-ban fotózni a Városligetben, hogy milyen büszke vagyok a lányomra, meg hogy milyen gyorsan repül az idő… Végül arra lyukadtam ki, – mint már oly sokszor- hogy vannak pillanatok, amiket megőrzünk, elraktározzuk, és mikor szükségünk van rá elővesszük. Ezeknek a pillanatfelvételeknek köszönhetjük az emlékeinket és ezektől a pillanatoktól leszünk boldogok. <3
Minden kép egy pillanat.
Minden pillanat egy kép.
Minden kép egy történet.
Minden történet egy emlék.
Minden emlék örök.
Nagy Orsolya