Te reggelente diszkrét mosollyal kortyoltad a kávét a hatalmas családi asztalnál, míg a hajaddal új mintákat rajzolt a délelőtti égboltra valami kacér tengeri fuvallat, aztán már meg sem kíséreltél küzdeni ellene, csak belesimultál ebbe az idegen és izgalmas hangulatba. Hangosan nevettél, gömbölyű kacajod pedig végighullámzott a sziklakert falain, belebucskázott a mélybe, majd bevackolta magát a függőágyba a fügefák alá. Nagy kalapban, fehér ingben ide settenkedtél utána, hogy magaddal vidd a partra, hogy újra hallja mindenki. Nagyon régen nem éreztél ilyet. Minden sejted bizsergett, pont úgy, mint mikor tiltott területen, idegenként macskaköves utcákban bolyongva próbáltál komoly és határozott képpel eloldalazni a mindenhol üldögélő, szúrós tekintetű helyi asszonyok mellett; vagy amikor versenyt futottál a hegyoldalban azzal a láthatatlan valakivel, aki belekapaszkodott az inged ráncaiba, a hátadhoz simult, majd a tengerből kilépve ölelt meg újra. Az ing vizes lett, de pont olyan végtelen eleganciával viselted akkor is, mint amikor elkapott minket a nyáresti zápor az Andrássy úton és bőrig áztunk mire találtunk egy helyet, ahol a pezsgőbuborékokkal együtt tért vissza belénk az élet.
Ugyanazt a fehér inget vitted most is magaddal. Azt a bizonyosat, ami nélkül lehet élni, de igazából nem érdemes. Mert ez maga a szerelem, a lehetőség, egy mindig tiszta lap.