White line

Amikor beléptél, pont úgy tört meg a fény a hatalmas üvegtáblákon a szinte meztelenül csillogó előcsarnokban, hogy az mindenkit elvakított. Támadt akkor egyetlen másodpercnyi lélegzetelállító csend. Csupán egyetlen szívdobbanásnyi. Megállt az idő.

Aztán az erősödő morajlásban egy ideig mindenki azt találgatta, hogy milyen híresség vagy. Nem néztek rád tolakodóan, inkább tekintetüket elkapva, csak elpillantottak melletted, de mégis érezted. Mosolyogtál titokban. Hiszen csak nyaralni indultál, frissen, felszabadultan, egy jól szabott fehér ingben, abban, amiben bármikor jól érzed magad.

Utazni mindig szerettünk. Emlékszel?

Akkor is forró nyár volt, de időnként mégis fáztunk, ám imádtuk minden percét. Én elvesztem a vidéki csendben, erdőket, hegyeket vágytam magam köré és egy barátságos óriást, meg puha, magas füvet és tücsökciripelést, míg te egy láthatatlan kísérővel a tengeri sós párában gyakoroltad, hogy hallgasd a csendet és hogy milyen sziklamászás után délután büntetlen aludni. Annyira nagyon más volt minden és belevesztünk abba a pár hónapba.
Olyan energiával éltünk, mintha sosem lenne vége ezeknek a napoknak. Emlékszel?

Te reggelente diszkrét mosollyal kortyoltad a kávét a hatalmas családi asztalnál, míg a hajaddal új mintákat rajzolt a délelőtti égboltra valami kacér tengeri fuvallat, aztán már meg sem kíséreltél küzdeni ellene, csak belesimultál ebbe az idegen és izgalmas hangulatba. Hangosan nevettél, gömbölyű kacajod pedig végighullámzott a sziklakert falain, belebucskázott a mélybe, majd bevackolta magát a függőágyba a fügefák alá. Nagy kalapban, fehér ingben ide settenkedtél utána, hogy magaddal vidd a partra, hogy újra hallja mindenki. Nagyon régen nem éreztél ilyet. Minden sejted bizsergett, pont úgy, mint mikor tiltott területen, idegenként macskaköves utcákban bolyongva próbáltál komoly és határozott képpel eloldalazni a mindenhol üldögélő, szúrós tekintetű helyi asszonyok mellett; vagy amikor versenyt futottál a hegyoldalban azzal a láthatatlan valakivel, aki belekapaszkodott az inged ráncaiba, a hátadhoz simult, majd a tengerből kilépve ölelt meg újra. Az ing vizes lett, de pont olyan végtelen eleganciával viselted akkor is, mint amikor elkapott minket a nyáresti zápor az Andrássy úton és bőrig áztunk mire találtunk egy helyet, ahol a pezsgőbuborékokkal együtt tért vissza belénk az élet.
Ugyanazt a fehér inget vitted most is magaddal. Azt a bizonyosat, ami nélkül lehet élni, de igazából nem érdemes. Mert ez maga a szerelem, a lehetőség, egy mindig tiszta lap.

Egy ing velem is utazott akkor, de mást rejtett. Míg te otthon mindig csinosan a derekadra simogattad a tiédet, én imádtam, hogy a klasszikus formák kicsit lazák, elrejt és hogy a térdemig ér. Azon a nyáron, ott vidéki panzióban is boldogan vettem fel, ahogy készültem a korai reggelire és az újabb váratlan fordulatokra. Élveztem, ahogy jóleső bizsergéssel csalja elő a napfény szégyenlős szeplőimet, és napszemüvegben is könnyes szemmel hunyorogtam a kézzel faragott asztallap felett, miközben régi nyarak emlékeitől megbabonázva, a kávéra koncentrálva próbáltam fixálni magamban a jelent, hogy milyen jó is ez. Az a pillanat. …amikor mindenkiben mosoly van, meg az a bizonyos finom várakozás a nap elején… a porcelán dallamos csörgése, friss kifli és kenyér illata, halk duruzsolás idegen nyelveken, ahogy megtelik életzajokkal a levegő… Aztán a történések gyengéden erőre kapnak és szeszélyes mozdulatokkal belesodornak a következő kalandba, ám a nap végén mindig ugyanott pihenünk meg. Legalábbis azon a héten. Szélesebb mosollyal, több összepillantással, kimondott és ki nem mondott ígéretekkel, megosztott és sejthető titkokkal, mindig hangosabb kacajokkal, mint reggel. Emlékszel?

Aztán egyszer csak ott állunk megint a szekrény előtt. Két különböző élet, két különböző városrész. Borongós reggel. Néma mozdulattal, de mosolyogva vesszük le a vállfáról azt az inget. Azt a bizonyosat. Nem feszülünk bele, nem gondoljuk túl. Csak élvezzük. Tartást ad, felszabadít és egy újabb lehetőségre kacsint. Örökké. Mint egy mindig tiszta lap.

Varga Ildi